Amikor Ausztráliában, Perthben két hetet laktam Gemma családjánál, jó angolszász módra az anyukája minden este főzött valami meleget. Sült húst, párolt zöldséggel, héjában krumplival, általában. Napokig nem jöttem rá, hogy mi a bajom az egyébként ízletes étellel. Szinte tökéletesen sótlan volt. Aztán kértem egy kis sót, és sínen voltunk, mint József Attila.
Na ilyesmit nem csinálhatok én mostanában. Orvosilag sószegény életmódra lettem ítélve, persze a nyaralás alatt nagyon nem sikerült betartani, de előtte majdnem egy hétig és mostantól figyelek. Nem mondom, hogy jól esik, de a nemes cél érdekében tökéletesen kivitelezhetőnek tartom a dolgot. Hozzáteszem, teljesen sómentesre nem vettem a figurát, azt nem tartom nagyon jó ötletnek nyáron, de figyelek. A dolog lényege úgysem ott van, hogy teszek egy nagyon kevés sót a lecsóba vagy a főzelékbe. Az egész ott kezdődik inkább, hogy felvágott, májkrém, sajt, az nem játszik (ahogy a csapvíz sem). Helyette viszont lehet nagyon finom vajas kiflit enni, lehet főzni hozzá keménytojást, lehet sok zöldséget enni, ha mégis sajt, akkor a mozzarella azért jó választás. Lehet túrókrémeket csinálni, tejfölös kenyeret enni, reggelire lekváros pirítóst. Kreativitásra kényszerít egyfelől, ami nem baj, és fedezem fel sorra a zöldséges ételek valódi ízét. A húst mondjuk kevéssé tudom elképzelni sószegényen, úgyhogy mostanában inkább a vega felé hajlok. Viszont milyen jó kis gyümölcslevesekben lehet utazni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése